Motyogtam pár sort az orrom alatt, majd feleltem édesanyám üzenetére amiben nem túl kedvesen közölte, hogy azonnal embereljem meg magam és indítsak meg hazafelé, különben nem mehetek a jövőhavi koncertemre. Így hát fájószívvel, de elköszöntem barátaimtól, és felkerestem a legközelebbi buszmegállót. -Így kezdődött az én történetem. Rút sztori, azt meg kell hagyni. -Lassan, megfontoltan nyitottam ki először csak résnyire az ajtót, de hamar kitártam, hogy tudjak bemenni rajta.
-Mi tartott ennyi ideig, Parker? -horkant fel a kanapéról cseppet sem kedvesen az én drága édesanyám. Megrántottam a vállam ezzel pedig lezártnak tekintettem az egészet. Pedig tudtam, hogy hosszas beszélgetést akar velem megejteni; különben nem üzent volna, mert amúgy nem szokott. Csak úgy szerintem még legszívesebben rám sem nézne, csakhogy egy fedél alatt élünk... Megszoktam. Az aláírom, hogy nehéz egy agresszív, alkoholista nővel nevelkedni, viszont nem lehetetlen! Anno még zavart: nehéz volt az általános iskola egy olyan lánynak, aki kifejezetten egyedül volt. Nem voltak barátaim, több volt az ellenségem mint barátom. Valahogy egyre csak úgy éreztem, hogy kár ez miatt elrontani az életem! Nem is érdemes; persze nem esik máig sem jól, amikor a saját anyám a fejemhez vágja, hogy egy csalódás vagyok, de megbékéltem vele. Ilyen az élet.
-Tudod elég nehéz lett volna a város másik végéből idáig sétálni.
-Nem érdekelt -nézett rám szúrósan, mire felnevettem. Megjegyzem, egy cseppnyi jókedv nélkül... A puszta tudat, hogy anyám próbál velem életében először, rendesen kommunikálni, na az valami felemelő érzés. Nem, nem a jó értelmében; abszurd, és nevetséges! Biztosra vettem, hogy akar valamit. Csakhogy rossz helyen kopogtat. Azt hiszem, már nem egyszer közöltem vele, hogy akárhányszor bőgtem neki valamiért, le sem szarta! Én sem fogok ezen a nőn segíteni... -Ne szemtelenkedj, mert Istenemre mondom, hogy megtalállak ütni! -Emelte meg hangját, mire összerezzentem. Megtenné. Ezerszer megtette. -Beszélni szeretnék, ezúttal úgy, hogy nem kaffogsz, pimaszkodsz és kapod fel az agyvized és rohansz el, mint egy hisztis picsa.
-Nincs miről beszélnünk! -Ráztam meg a fejem, tartva az általa kezdeményezett szemkontaktust. Tisztázzuk, hogy soha a rohadt életben nem rohantam el, mint egy hisztis tyúk! Mindig megvártam, amíg megpróbál kinyökögni legalább egy értelmes mondatot. -Vagyis, nekem nincs mit mondanom neked.
-Nekem meg van, és leszarom mit akarsz: ha itt halsz meg, akkor is meghallgatsz! -Megráztam fejem, majd megadóan felsóhajtottam. -Köszönöm! -bólintott, majd folytatta: -Nos, ugye te sohasem ismerted az apádat...
-Nem és soha, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy megismerjem!
-Mint mondtam, leszarom. -köpte oda a szavakat, szinte azonnal. Istenem, miért nem fogja fel, hogy hidegen hagy az én drágalátos apám? Ha nem tudnám, hogy nem lehet egyedül összehozni egy gyereket, szerintem Karen annyira sem erőltette volna meg magát, hogy közölje; ja, amúgy van apád! Újfent hidegen hagy az az alak, és nem is fog sohasem érdekelni. Magamra hagyott még mielőtt megszülettem volna. Számára biztos vagyok, hogy egy véletlen folytán létrejött gyerek vagyok. Fogadjunk, hogy azt sem tudja, hogy lány, vagy fiú vagyok! Elszomorító és nevetséges egyben. -Szóval az utóbbi időben beszéltem vele és...
-Ne is folytasd, erre nem vagyok kíváncsi! -s már megint félbeszakítottam mondandója közben, amit bevallok: egyáltalán nem bántam. Nehogy elkezdjen nekem itt a vér szerinti apámról áradozni. Nincs szükségem rá. Könyörgöm! Még csak a vezetéknevét sem vettem, avagy adták nekem. -Nem vagyok kíváncsi egy olyan gyáva alakra mint az az ember! Egyszerűen nem!
-Parker Hamilton ezt most azonnal fejezd be!
-Azt ne próbáld mondani, hogy igenis jó ember...
-A kurva életbe is, kussolj! -Ordított rám Karen mire abbahagytam. Ideges volt, nagyon is. De nem érdekelt, csak pimaszul elmosolyodtam: -Találkozol vele holnap.
-Nincs jogod ezt tenni! -torpantam meg egy pillanatra. Csak egy gond volt: Igenis volt joga hozzá! Megráztam fejem és ott hagyva fűt-bakot az emeletre vágtattam. Öles léptekkel közeledtem a szobám rozoga ajtaja felé, amit csakugyan, majdnem feltéptem. Na igen, nem lakunk egy csodálatos házban; érdekes történet, ugyanis majdnem összedől, még sem keres az én drága anyám egy új, lakható lakást. Ez van!
Az ablakot kinyitottam, hagy szellőztessem ki a fejem. Beszívtam a hideg, alkonyatkori levegőt, majd a problémákat azzal együtt próbáltam kifújni tüdőmből. Nem ment. A gondok maradtak ott, ahol voltak. A már jól megszokott helyükön okoztak fejfájást, egyben gyomorkavaró érzést... Hogy lehet az, hogy egy ártatlan beszélgetést nem hajthatok végre anyámmal? Nem tudott volna megkérdezni úgy látszik, hogy szeretnék-e találkozni az apámnak nevezett szörnyeteggel... Felsóhajtottam és becsuktam az ablakot. Az ágyamra borultam; elmémet ellepték a gondolatok, kósza elméletek. Nem hiszem el, hogy az életben nem lehet egyszer igazam! Nem is volt ez fontos: erős leszek! Nem lettem elkényeztetve, ennyitől nem fogok megfutamodni. Holnap találkozok a férfivel, akinek köszönhetem az életem. Nagyszerű lesz! -bátorítottam magam, ám félelmem egy percre sem hagyott magamra. Kedves...Legalább nem vagyok egyedül.
Egy éjszakával később...
Morogva húztam a fejemre a fehér takarót. A nap besütött a szobámba, megvilágítva ezzel rezidenciám, és felkeltve engem. A párnák közé rejtettem arcom, a takarót pedig szigorúan magamra húztam ezzel elrejtőzve a nap sugaraitól. S noha tudtam, hogy az álmosság már rég elillant, próbáltam újra mély transzba kerülni. Fel sóhajtottam, majd egy nagy lendülettel felültem a parányi ágyon. Nem volt hatalmas francia ágy, ahogy a szobám sem volt luxus zug: örültem, hogy gardróbom és saját fürdőm van... Bágyadtan halásztam elő az ejjeli szekrényről a telefonom, amiről leolvashattam az időt. Hamarosan dél, avagy öt perc múlva.
Fájdalmasat nyögtem, majd lábaimat elővéve a takaró alól. A mamuszomba csúsztattam igencsak apró lábaimat, és a gardróbomhoz vánszorogtam; fogalmam sem volt arról, hogy vajon mit vegyek fel?
-Látom fent vagy, végre.-lépett be a szobámba szem forgatva, Karen. Unottan bámultam, amin száját elhúzva nézi alvó alkalmatosságomat majd megszólalt: -Ugye nem ebben kívánsz elmenni, Parker?
-De, mindenképpen ebbe szeretnék elmenni. -Grimaszoltam, mire felhorkantott és valami borzalmasan értetlen fejet kreált. Megrántottam a vállam, mintha tényleg igazat mondtam volna, bármiféle szarkazmus nélkül. Ezek szerint be is vette: halkan nyekkent egyet, gondolom lejátszódott a fejében a jelenet, amikor kócos göndör hajam a szemembe lóg, a ruhám gyűrött az arcom pedig nyúzott, na és így lát meg az állítólagos apám először. Esküszöm, mindent megérne; meg csinálom, nekem úgy sem lesz belőle semmi bajom... -Kérlek, térj a tárgyra, nem vagyok kíváncsi az építőkritikádra. -Húztam fel orromat, úgy meredtem anyámra.
-Gondoltam szólók, hogy...
-Szóltál, köszönöm szépen. -Ráztam meg a fejem, amolyan nemtörődöm stílusban. -Készülődnék, ha nem zavarna.
S ezzel ott is hagyott: mint a szélvész. Egyedül, a gondolataimmal. Sikeresen elővettem egy sötétebb árnyalatú szettet, amit egy zuhany után magamra is kaptam. Göndör tincseimet csaknem lehetetlen lett volna kivasalni, ahhoz minimum egy óra kell... Nem szerettem volna most ezzel vacakolni, inkább egy alig látható sminket rittyentettem össze. Az utolsó simításokat végeztem, amikor a szobám ajtaján kopogtak. Karen sohasem kopogott...
( Szép napot mindenkinek, aki olvassa az én kis üzenetemet. Igen, ismét egy új történetbe ütöttem a fejszém, ismét egy új sztorival rukkoltam elő. Nos, remélem, hogy tetszik, és velem tartatok egy történeten át. Kommenteket nagyon szívesen fogadok:-) Az első részt, hamarosan láthatjátok, ugyanis már elkezdtem írni..Millió ölelés: Miko )
-Ne is folytasd, erre nem vagyok kíváncsi! -s már megint félbeszakítottam mondandója közben, amit bevallok: egyáltalán nem bántam. Nehogy elkezdjen nekem itt a vér szerinti apámról áradozni. Nincs szükségem rá. Könyörgöm! Még csak a vezetéknevét sem vettem, avagy adták nekem. -Nem vagyok kíváncsi egy olyan gyáva alakra mint az az ember! Egyszerűen nem!-Parker Hamilton ezt most azonnal fejezd be!
-Azt ne próbáld mondani, hogy igenis jó ember...
-A kurva életbe is, kussolj! -Ordított rám Karen mire abbahagytam. Ideges volt, nagyon is. De nem érdekelt, csak pimaszul elmosolyodtam: -Találkozol vele holnap.
-Nincs jogod ezt tenni! -torpantam meg egy pillanatra. Csak egy gond volt: Igenis volt joga hozzá! Megráztam fejem és ott hagyva fűt-bakot az emeletre vágtattam. Öles léptekkel közeledtem a szobám rozoga ajtaja felé, amit csakugyan, majdnem feltéptem. Na igen, nem lakunk egy csodálatos házban; érdekes történet, ugyanis majdnem összedől, még sem keres az én drága anyám egy új, lakható lakást. Ez van!
Az ablakot kinyitottam, hagy szellőztessem ki a fejem. Beszívtam a hideg, alkonyatkori levegőt, majd a problémákat azzal együtt próbáltam kifújni tüdőmből. Nem ment. A gondok maradtak ott, ahol voltak. A már jól megszokott helyükön okoztak fejfájást, egyben gyomorkavaró érzést... Hogy lehet az, hogy egy ártatlan beszélgetést nem hajthatok végre anyámmal? Nem tudott volna megkérdezni úgy látszik, hogy szeretnék-e találkozni az apámnak nevezett szörnyeteggel... Felsóhajtottam és becsuktam az ablakot. Az ágyamra borultam; elmémet ellepték a gondolatok, kósza elméletek. Nem hiszem el, hogy az életben nem lehet egyszer igazam! Nem is volt ez fontos: erős leszek! Nem lettem elkényeztetve, ennyitől nem fogok megfutamodni. Holnap találkozok a férfivel, akinek köszönhetem az életem. Nagyszerű lesz! -bátorítottam magam, ám félelmem egy percre sem hagyott magamra. Kedves...Legalább nem vagyok egyedül.
Egy éjszakával később...
Morogva húztam a fejemre a fehér takarót. A nap besütött a szobámba, megvilágítva ezzel rezidenciám, és felkeltve engem. A párnák közé rejtettem arcom, a takarót pedig szigorúan magamra húztam ezzel elrejtőzve a nap sugaraitól. S noha tudtam, hogy az álmosság már rég elillant, próbáltam újra mély transzba kerülni. Fel sóhajtottam, majd egy nagy lendülettel felültem a parányi ágyon. Nem volt hatalmas francia ágy, ahogy a szobám sem volt luxus zug: örültem, hogy gardróbom és saját fürdőm van... Bágyadtan halásztam elő az ejjeli szekrényről a telefonom, amiről leolvashattam az időt. Hamarosan dél, avagy öt perc múlva.
-Látom fent vagy, végre.-lépett be a szobámba szem forgatva, Karen. Unottan bámultam, amin száját elhúzva nézi alvó alkalmatosságomat majd megszólalt: -Ugye nem ebben kívánsz elmenni, Parker?
-De, mindenképpen ebbe szeretnék elmenni. -Grimaszoltam, mire felhorkantott és valami borzalmasan értetlen fejet kreált. Megrántottam a vállam, mintha tényleg igazat mondtam volna, bármiféle szarkazmus nélkül. Ezek szerint be is vette: halkan nyekkent egyet, gondolom lejátszódott a fejében a jelenet, amikor kócos göndör hajam a szemembe lóg, a ruhám gyűrött az arcom pedig nyúzott, na és így lát meg az állítólagos apám először. Esküszöm, mindent megérne; meg csinálom, nekem úgy sem lesz belőle semmi bajom... -Kérlek, térj a tárgyra, nem vagyok kíváncsi az építőkritikádra. -Húztam fel orromat, úgy meredtem anyámra.
-Gondoltam szólók, hogy...
-Szóltál, köszönöm szépen. -Ráztam meg a fejem, amolyan nemtörődöm stílusban. -Készülődnék, ha nem zavarna.
S ezzel ott is hagyott: mint a szélvész. Egyedül, a gondolataimmal. Sikeresen elővettem egy sötétebb árnyalatú szettet, amit egy zuhany után magamra is kaptam. Göndör tincseimet csaknem lehetetlen lett volna kivasalni, ahhoz minimum egy óra kell... Nem szerettem volna most ezzel vacakolni, inkább egy alig látható sminket rittyentettem össze. Az utolsó simításokat végeztem, amikor a szobám ajtaján kopogtak. Karen sohasem kopogott...
( Szép napot mindenkinek, aki olvassa az én kis üzenetemet. Igen, ismét egy új történetbe ütöttem a fejszém, ismét egy új sztorival rukkoltam elő. Nos, remélem, hogy tetszik, és velem tartatok egy történeten át. Kommenteket nagyon szívesen fogadok:-) Az első részt, hamarosan láthatjátok, ugyanis már elkezdtem írni..Millió ölelés: Miko )
